Manfred Kyber Buch Csipp-Csepp Cseppecske

Manfred Kyber Buch Csipp-Csepp Cseppecske

Csip-Csepp Cseppecske egy esőcsepp története a szerelemről, hatalomról, pénzről.

Azon tanakodtam magamban, hogy mivel tudnálak benneteket megajándékozni, akik egész évben megtiszteltetek a figyelmetekkel, illetve azokat, akiknek valamilyen formában kivívtam az érdeklődését. Így esett a választásom erre a kicsit hosszabb, de annál kedvesebb Csipp-Csepp Cseppecske történetre, amit anno lefordítottam, tegnap leporoltam, kicsinosítottam, becsomagoltam és még masnit is kötöttem rá.

Szerelem, hatalom, pénz témája mindig nagyon aktuális, alkalmanként hiánycikk. Hó helyett mostanában az eső esik, sokszor úgy tűnik mintha nem akarna elállni, úgy mint a történetben. Hát lássuk, hogy mit taníthat nekünk egy cseppnyi esőcsepp. Ha németül, eredetiben, szeretnéd elolvasni vagy meghallgatni, akkor Manfred Kyber Buch Tip-Tip-Tipsel meséjét keresd.

Fogadjátok sok szeretettel és áldott békés boldog karácsonyi ünnepeket kívánok nektek és szeretteiteknek!

Csipp-Csepp Cseppecske – Manfred Kyber

Eső folyt végig a szürke falon és kövér, nehéz cseppekben esett az ablakpárkányra, csipp-csepp,csipp-csepp, csipp-csepp. A festő kezére támasztotta fejét a műhelyében és fáradtan nézett egy nagy képet, ami a festőállványon állt – ez egy szürke, borús tájkép volt színek, öröm nélkül, éppen olyan szürke, mint a szürke hétköznapok kint és mint a csöpögő eső az ablakpárkányon. Csipp-csepp, csipp-csepp, csipp-csepp.

Ez a táj olyan, mint az életem ebben a műhelyben, gondolta a festő, olyan szürke, olyan sivár és olyan színtelen. Az embernek pedig szerelemmel, hatalommal vagy pénzzel kellene rendelkeznie.

„Csipp-csepp, csipp-csepp“, mondta az eső és kövér, nehéz cseppekben esett az ablakpárkányra.

„Csipp-csepp, csipp-csepp, Csipp-csepp Cseppecske“, szólt valaki.  Hirtelen a festő előtt ült egy kicsi, törékeny teremtmény egy nedves, szürke esőkabátban és nagyon kedélyesen, barátságosan nézte őt.

„Csipp-csepp Cseppecske“, mondta mégegyszer ugyanúgy a kis teremtmény, azért hogy bemutatkozzon, „engem Csipp-csepp Cseppecske hívnak.“

„Nagyon örvendek“, mondta a festő udvariasan, „de a Csipp-csepp Cseppecske egy különös név. Mindenekelőtt hálás vagyok a társaságodért, éppen nagyon magányosnak és elhagyatottnak éreztem magam.“

„Mindenki így van ezzel, aki egy valóságos műhelyben munkálkodik“, mondta Csipp-Csepp Cseppecske, “de az én nevem egyáltalán nem különös. Onnan jön, hogy nagyon közeli rokonságban vagyok az esőcseppekkel. Ők egész nap azt mondják, hogy csipp-csepp, csipp-csepp, csipp-csepp, ezért hívnak engem Csipp-csepp Cseppecskének.“

„Semmiféleképpen sem szeretnék senkit megbántani, de ezt én nagyon unalmasnak találom mindig csak csipp-csepp, csipp-csepp, csipp-cseppet hallani. Ez éppen olyan szürke, unalmas és sivár, mint maga az egész élet.

„Az egész csak felfogás kérdése“, mondta Csipp-csepp Cseppecske „csak éppen nem tudod, hogy miért kell az összes valóságos műhelyben szürke esős napnak lennie.“

„Nem, ezt valóban nem tudom“, mondta a festő és tovább mérgelődött, „azt is csak úgy gondolom, hogy azért hívnak Csipp-csepp Cseppecskének és azért vagy rokonságban az esőcseppekkel, mert neked is éppen olyan nedves és szürke a ruhád, mint nekik. Pedig ez nagyon nem illik hozzád, neked olyan finom arcvonásaid vannak, a végtagjaid is olyan törékenyek; tulajdonképpen nagyon csinosan nézel ki.“

„Majd meg fogod látni, hogy ez a nedves, szürke ruha mennyire hogy hozzám illik; és mennyire szükségesek a szürke esős napok a valóságos műhelyhez.“, mondta Csipp-Csepp Cseppecske és nevetett.

Közben ide-oda hintázott a festőállványon és nézegette a festő festményét föntről lefelé. Ezt könnyedén meg tudta tenni Csipp-csepp Cseppecske, mivel nem volt nagyobb, mint egy kéz és olyan könnyű, mint egy esőcsepp.

„Ez egy nagyon szép kép, amit festettél!“ mondta Csipp-Csepp Cseppecske, „de ez még biztosan nincs kész, nekem úgy tűnik, mintha hiányozna róla valami.“

„A kép kész“, mondta a festő mogorván, „amúgy igazad van, valóban hiányzik valami belőle, sőt talán nagyon sok is. A kép éppen olyan szürke, éppen olyan sivár, mint az élet, ahonnan nagyon sok minden hiányzik, szerelem, hatalom, pénz; ki tudja, mi minden még. Ez igy elviselhetetlen.“

„Megmondom én neked, hogy mi hiányzik innen“, mondta Csipp-csepp Cseppecske, „egy híd hiányzik a képről.“

„Egy híd?“ kérdezte a festő csodálkozva, „nem tudom, hogy miért kellene itt egy hídnak állnia. Ez egy város szűk utcákkal és kapukkal, amikben az ember fáradtan összeomlik, ebben semmi élettér és sehol egy folyó“, amin el lehetne úszni. Mire kell ide egy híd?“

„Ehhez nem szükséges folyó“, mondta Csipp-csepp Cseppecske „nekünk nem is kell elúszni innen, nagyon kedves itt és titokzatos a szűk kis utcácskákban és kapukban, és nagyon jól lehet itt egy valóságos műhelyt felépíteni. De egy hídnak a képen ennek ellenére lennie kell, mégpedig egy hídnak a levegőbe, az égboltba, a távolba.“

„Nem tudom, hogyan kell a levegőbe egy hidat építeni“, mondta a festő „ha tudtam volna, már régen megpróbáltam volna kijutni ezekből a szűk utcákból, kapukból és ezekből a borzalmas esős hétköznapokból.“

„Látod“, mondta Csipp-csepp Cseppecske, „most teljesen feleslegesen vagy mérges. Egy hidat a levegőbe nem lehet napsütötte táj közepéből építeni és nem lehet arany trónból sem, sőt még pénzpalotából sem. Csak a szürke esős napokból lehet, az élet valóságos műhelyéből, aminek pontosan a kellős közepében ülsz. Figyeld csak meg!“

Ahogy ezt Csipp-csepp Cseppecske kimondta, egy napsugár bújt elő a felhőkből és a műhely szürke hétköznapjai kellős közepén egy szivárvány tündöklött, hét színben világított. Éppen Csipp-csepp Cseppecske és a festő előtt rajzolódott ki. A másik vége a végtelenségbe húzódott, az ég felé a messzeségbe, aholis elveszett; oda ahová az ember szemével már el nem láthat.

Napsugár Csipp-csepp Cseppecskére is ráesett, őt is hét világító színbe mártotta, nagyon csodaszépen nézett ki, már egyáltalán nem volt olyan szürke és nedves. Ezt az ember csak akkor tapasztalná meg, ha ő is olyan közeli rokonságban lenne az esőcseppekkel és olyan nedves és szürke lenne. Csak akkor tudna a napfény őbenne is mind a hét színben visszatükröződni.

„Ez az a bizonyos híd a levegőbe, az égbe, a messzeségbe; ez csak az élet valóságos műhelyéből épül, a szürke esős hétköznapokból. Csak ebben tud mind a hét szín visszatükröződni“, mondta Csipp-csepp Cseppecske, mindketten ki akarunk jutni a szűk utcákból és kapukból az álmok völgyébe. A hét szín hídja sokkal messzebbre visz át mindenféle csodás helyre, messze a kristályországba. De ez számodra még túl messze van, erre még lesz időd, ha a halálharangjaid megszólalnak. De az álmok völgyébe egész könnyen vándorolhatunk. Neked csak a hét szín hídjára kell ugranod majd egy szempillantás alatt odaát vagyunk az álmok völgyében. Az álmok völgyében mindent kívánhatsz, amit csak akarsz. Itt ezerféle lehetőség létezik, csak rá kell gondolnod, máris ott vannak, ott állnak előtted. Add ide a kezed, gyere velem a hét szín hídján át az álmok völgyébe.“

Ekkor a festő odaadta Csipp-csepp Cseppecskének a kezét, ahogy ezt megtette, úgy tűnt neki, mintha ő is éppen olyan kicsiny és törékeny lett volna, mint Csipp-csepp Cseppecske. Egyszercsak hirtelen ott állt fent a hét szín hídján és együtt siklott Csipp-csepp Cseppecskével a fénysugarak felé olyan gyorsan, mintha nem lenne lába és egészen magától odacsúszna, ahová csak akarna. Mikor körbenéztek egy tágas zöld réten voltak, egy mély völgyben.

„Ez az álmok völgye“, mondta Csipp-csepp Cseppecske, „ itt azt kívánhatsz magadnak, amit csak akarsz. Neked csak mondanod kell valamit és az egyszerűen kinő magától a rétből. Remek szerkezet, ugye? „

„Akkor azt akarom kívánni, amit egész életemben mindig akartam és sehol nem találtam“, mondta a festő.

„Itt minden a tiéd lehet“, mondta Csipp-csepp Cseppecske, „de meg fogod látni, hogy egy kicsit minden másképp néz ki, ha az ember a hét szín hídján átment és az álmok völgyéből szemlélődik.“

„Szerelmet kerestem és nem találtam“, mondta a festő, „kívánni akarok egyet. Van egy műhelyem, az élet örökös szürke esőjéből elegem van.“

Ekkor kinyílt a zöld mező, a közepéből kinőtt egy sziget, amit kék víz mosott körbe, ezen a szigeten volt egy rózsakert, amiben egy márványtemplom állt, a szigetről egy stég vezetett rózsafüzérrel a partra. Rózsapartról három csodaszép nő integetett, egy fekete hajú, egy szőke hajú és egy vörös hajú.

Amikor a festő a rózsás stégen átkelt és a rózsapartra lépett, a három szép nő megcsókolta őt, majd elvezették a rózsakert közepébe a márványtemplom belsejébe. Az éjszaka sötét lepelként ereszkedett alá, meleg nyári levegőben énekelték halk dalaikat lágy hangjukkal. A rózsák illatoztak, a rózsapart strandját a víz hullámai egyformán verték, mint egy bölcsődal, gyöngyöket, csillogó kagylókat vetettek a partra.

A festő többé nem tudta, hogy mennyi időt töltött itt a rózsakertben és a márványtemplomban. De egyszer úgy tűnt neki, mintha reggel lett volna. A rózsák nem illatoztak többé úgy, mint a kék nyári éjszakán, a lágy hangok egy kissé hamissá váltak, a szép nők olyan dolgokról beszéltek, amiknek nem volt közük a szeretethez, sem a mámortemplom papnői szolgálatához. Minél többet beszéltek az asszonyok, annál hervadtabbnak tűntek a rózsák, annál törékenyebben csengtek hangjaik, míg az egész hamis vált.

„Vágyódom a műhelyem után“, mondta a festő, „úgy tűnik nekem, hogy sok dolgot kell még elintéznem.“„Ne légy olyan buta“, mondta a fekete hajú nő, „gyere, csókolj meg és hagyd a buta gondolataidat elillanni. Nem kell gondolkodni, ha az ember szerelmes.“„Nem fogsz visszamenni a műhelybe összepiszkolni a kezeidet“, szólt a szőke hajú nő. „Hogyan lehet egy műhely után vágyódni, ha az ember a szerelemtemplomában van?“ „Ha te alkotni akarsz,“mondta a vörös hajú nő, „akkor gyűjtsél gyöngyszemeket a parton és készíts egy gyémánt ékszert belőle.“

A három szép teremtés megkötötte a festőt rózsaláncokkal, nem akarták többé elengedni a szerelem márványtemplomából, a rózsapart strandjáról. Összefonták kezét, lábát és eközben folyamatosan beszéltek.

A festőnek úgy tűnt, mintha a három szép nőnek sárga lúdcsőrei lennének, amikor ezt látni vélte, kívánta, hogy ne legyen többé a rózsapart strandján, annyira elfogta a vágy, hogy alkosson, úgy ahogy régen alkotott.

Alighogy ezt a kívánságát megfogalmazta magában, úgy süllyedt el az egész sziget rózsakerttel, szerelemmel és a márványtemplommal együtt. A festő ismét ott állt Csipp-csepp Cseppecske mellett az álmok völgyében, a nagy zöld réten keresztül vándorolt billegve, hápogva egymás után a három fehér lúd.

„Szép volt?“ kérdezte Csipp-csepp Cseppecske.

„Igen, ez egész szép volt“, mondta a festő vontatottan és a három fehér lúd után nézett, „de nem úgy tűnik, hogy tartósan ez lenne a számomra megfelelő. A kék nyári éjszakák olyan bájosak voltak a rózsakertben, halk dalokkal, lágy hangokkal, de nem szabadna egyetlen szürke reggelnek sem jönnie a szerelem templomába.“

Nem létezik egyetlen egy szerelem sem, amit soha nem szürkít el egy reggel“, mondta Csipp-csepp Cseppecske, „vagy pedig kell lennie benne valaminek a nagy szeretetből, ami minden embert és minden állatot körbevesz, ami csak az élet valóságos műhelyében növekszik. A másik inkább maradjon egy kirándulás az álmok völgyében, mert ha a Földön keresed, akkor nem tudod ismételten olyan könnyen a kívánságodat megsemmisíteni, mint itt. De nemcsak ez volt, amit kívántál. Még meg akartad a hatalmat is ismerni, amikor magányosan a műhelyben ültél és az esőcseppek az ablakodon folytak, csipp-csepp, csipp-csepp.

„Igen, a hatalmat szívesen megismerném“, mondta a festő.

Alighogy ezt kimondta, kinőtt a mezőből egy pompázatos palota, először tornyok csúcsai tűntek elő, aztán az oszlopok és erkélyek és végül a Kína Császári Kastélyának nagy parkja. Egy szempillantás alatt a festő ott ült az aranyozott trón közepén, egy sárga palástban, ami csupa arannyal és drágakővel volt kirakva, egy koronával a fején és egy jogarral a kezében. Körülötte sok kövér mandarinok álltak, akik úgy néztek ki, mint a sárga citromok hátul copfokkal, a festő ijedten vette észre, hogy ő maga is egy copfot visel, ami számára nagyon kényelmetlen volt.

A kövér, sárga citromok lábakkal hasra dobták magukat előtte, hajbókoltak és imádkoztak a copfjának. Mert ez volt számukra a hatalom jelképe. „Kérlek hagyjátok abba előttem a hason fekvést“, mondta a festő, „leírhatatlanul nagyon unalmasnak és szánalmasnak találom. Meséljetek inkább valami nevetséges vagy szórakoztató történetet.“

Ekkor a kövér, copfos mandarinok felálltak és azt mondták: „Nevezd meg azokat, akiknek levághatjuk a fejét. Ha valami, akkor ez nevetséges és szórakoztató: Sssz- Le a fejjel!“ „Egyáltalán nem nevetséges és szórakoztató levágni az emberek fejét.“, mondta a festő, „szégyellni kellene magatokat, ha jobbhoz nem értetek.“ „Számunkra viszont ez nagyon mulatságos és szórakoztató, ha le tudjuk vágni valakinek a fejét“, mondták a kövér citromok copfokkal és lábakkal, „ez győzelem, dicsőség és hatalom.“ „Ez azoknak is olyan mulatságos és szórakoztató, akiknek levágjátok a fejét?“ kérdezte a festő.

„Erre nem adnak választ, akiknek már levágtuk a fejét“, mondták a mandarinok, „egyáltalán hogy tudsz ilyet kérdezni, akkor miért viselsz copfot és ülsz az arany trónodon? Te vagy az alattvalóidnak az uralkodója. Mondd azt, hogy kinek kell levágni a fejét és mi örömmel megtesszük. Ssz.- Le a fejjel!“ Mindegyik hasra feküdt és hajbókolt. Ekkor a festő letépte a copfját és eldobta a koronával együtt a kövér citromok lábai elé.

„Nem akarom a copfotokat viselni és nem akarom a koronátokat sem“, mondta, „vágjátok le a magatok fejét, buta citromok!“

Ekkor a citromok nem hajbókoltak többé előtte, felálltak és nagyon mérgesek lettek, mert a fejlevágást nem így gondolták. „Forradalom, forradalom“, kiáltották, „ha nem viseled a copfot, akkor nincs hatalmad többé. Akkor mi magunk vágjuk le a te fejedet. Vigyázz csak! Ssz. – Le a fejjel!“

De most már a legfőbb ideje, hogy ebből innen kijöjjek, gondolta a festő, és alighogy ezt kigondolta elsüllyedt az egész császári palota minden hegyes tornyával, erkélyével, tornácával, az óriási parkkal és az aranyozott trón az összes kövér mandarinnal. A festő ismét Csipp-Csepp Cseppecske mellett állt és a nagy zöld mezőn gurult egy pár sárga, kövér citrom lábakkal és copfokkal és kiáltották: „Ssz – Le a fejjel.“

„Jó volt?“ kérdezte Csipp-csepp Cseppecske.

„Nem volt jó“, mondta a festő, „mindenestre nem szeretek copfot viselni, a kövér sárga citromok copfokkal és lábakkal nem megfelelő társaság egy rendes embernek. Azt sem tartom jó dolognak valaki előtt hajbókolni pláne a másik fejét levágni. Ez egy undorító módszer, nem az én ízlésem szerint való. „Viszont az jó, hogy ezt az álmok völgyében élted át és nem a Földön“, mondta Csipp-csepp Cseppecske, „a Földön nem tudtad volna olyan hamar a copfodat eldobni és nem jöttél volna el ép bőrrel. Hatalmasság, akin a copf lóg, nem egy biztos dolog, az egy kicsit múlandó. Az a hatalom, ami az alkotásban és az élet műhelyében nyugszik, sokkal tartósabb. Tovább él, mint a kövér sárga citromok, akiknek a fejét már rég levágták. De Te nem kívántál pénzt magadnak? Ezt még az álmok völgyében megismerheted.“

„Tulajdonképpen már eleget láttam“, mondta a festő, „visszavágyódom a műhelyemhez. Végül is, ha pénzem lenne, könnyebben és szebben be tudnám rendezni a műhelyt.

Alighogy ezt kimondta, kinőtt a zöld mezőből egy nagy város gyárakkal, füstölgő kéményekkel. Festő egy hatalmas pénzesládán ült egy pompás házban. Körülötte lakájok álltak és várták parancsolatait. Nagyon mereven és csendesen álltak ott, ha valamit akart tőlük, először egy pénzt kellett dobni a szájukba. Különben nem érintettek meg egyáltalán semmit. Minden egyes lakáj szája nagyon nagy volt, állandóan ki-be csukódott, úgy néztek ki mindnyájan, mint egy óriási takarékpersely, amit a gyárban egyforma mintával készítettek, vertek ki.

Egyrészt ez unalmas volt, másrészt a festő azt is gondolta magában, hogy egész jó, ilyen gazdagnak lenni, kigondolt egy rakás dolgot, amit szívesen meg akart vásárolni. Mindig, ha valamit kért, rögtön ott is termett. Azonnal hozták neki, csak egy aranyérmet kellett a lakáj takarékpersely szájába dobnia. Egy idő után a festő elvesztette ebben az örömét.

„Ez egy színtiszta zsibvásár“, mondta „nem tudom, tulajdonképpen mit is keresek én még itt. Egy kicsit el akarok menni gyalogolni, gondolkozni akarok, hogy mit tudnék ezzel a sok pénzzel kezdeni.“

„A sétálás egy aranyérmébe kerül“, mondta a lakáj és kitátotta a takarékpersely száját, amikor a festő a kezét az ajtókilincsre tette, hogy kimenjen a szabadba.

„Igaz, van elég pénzem a pénzesládában“, mondta haragosan a festő, „de ez éppenséggel ostobaság, hogy a sétálásért aranyéremmel kell fizetnem.“

Az ajtó nem volt nyitva, a lakáj ahogy előtte állt a száját tátva tartva, a feje egy merő lyuknak látszott.

„Jó“, mondta festő, „ha nem szabad sétálnom fizetség nélkül, akkor nem megyek sétálni. Eszembe sincs ezért aranyérmet adni. Nem vagyok bolond! Ha nem szabad sétálni menni, akkor dolgozni akarok. A műhelyemben akarok alkotni.“

Ekkor, mintha az összes merev és néma lakáj hirtelen életre kelt volna, iszonytatóan szélesre tépték szét takarékpersely szájukat és azt kiabálták: „Mit? Dolgozni akar? Alkotni akar? Akkor ki fog a pénzesládán ülni és aranyérmeket a torkunkba dobni? Nem, ez lehetetlen, gyerünk a pénzesládába vele!“

A lakájok megragadták a festőt, bezárták a nagy pénzesládába, bezárták a láda tetejét, sőt még rá is ültek.

Ha végre ebből a förtelemes pénzesládából kikerülnék! Gondolta a festő, és alighogy ezt kigondolta, úgy el is süllyedt a város gyárakkal és a füstölgő kéménnyel, és a pompázatos ház a sok lakájjal, de még az óriási pénzesláda is eltűnt. A festő ismét ott állt Csipp-Csepp Cseppecske mellett, a nagy, zöld mezőből egy fej kukucskált ki, egy szájjal, mint egy takarékpersely.

„Jó volt?“ kérdezte Csipp-Csepp Cseppecske.

„Szörnyű volt“, mondta a festő, „valóban soha többé nem szeretnék a pénzesládába bezárva lenni. Nagyon sötét van ott, a levegő is rossz, és egyáltalán nagyon szűk ott a hely.“

„Igen, a pénzes ládának nem szabad nagynak lennie, hogy az egész ember elsüllyedjen benne“, mondta Csipp-csepp Cseppecske, „a Földön nem igen tudtál volna ilyen könnyen a pénzesládából kijutni. Jó, hogy ezt az álmok völgyében élted át, és rögtön megsemmisíthetted a kívánságodat.

De most akkor mit gondolsz az esős szürke napokról és a magányos műhelyedről?“

„Épp erről akartam beszélni Veled“, mondta a festő, „a legszívesebben rögtön ismét visszamennék.“

Amikor ezt a festő kimondta, a hét szín hídján együtt siklott Csipp-Csepp Cseppecskével a Földre, egy szempillantás alatt ott ült ismét az állványánál, a szürke tájkép előtt. Aztán kezet fogtak Csipp-Csepp Cseppecskével, Csipp-Csepp Cseppecske barátságosan elköszönt: „Viszontlátásra!“ és eltűnt.

A festő vette ecsetjét, palettáját, majd világító szép színekkel egy nagy szivárványt festett a szürke tájba. Fénylett, mint egy drágakő a szűk utcák, kapuk felett, az élet műhelye felett.

Csipp-Csepp Cseppecske gyakran a festő műhelyébe ment, mindketten gyakran a hét szín hídján átvándoroltak az álmok völgyébe. A festő még sok színekben gazdag képeket festett, az álmok völgyét az élet hétköznapjaiban. Szép asszonyokat festett lúdcsőrrel, sárga kövér citromokat copfokkal, lábakkal, takarékperselyeket nagy szájakkal. Sok ember, akik ezeket a képeket látták, nevettek, roppant furcsának találták a festő alkotásait. Egyáltalán nem vették észre, hogy éppen ezeken a képeken magukat látták viszont. Hogy is vehették volna észre? Ők hápognak a rózsakertekben, viselik copfjaikat a trónon, be vannak zárva pénzesládájukba és egyszer sem jártak Csipp-Csepp Cseppecskével a hét szín hídján az élet valóságos műhelyéből az álmok völgyében.

Ez a Csipp-Csepp Cseppecske története.

Papp Anikó fordítása: Das Manfred Kyber Buch, Rowohlt Tiergeschichten und Märchen Tip-Tip-Tipsel
Még több történet Manfred Kyber-től

Mindenkinek egy nagy ecsetet és pompás színeket kívánok, amikkel nemcsak az ünnepek, de még a hétköznapok is varázslatossá válnak!

 

2020-12-22T03:28:49+02:002020.12.22.|Blog|
Go to Top